Kőszegi Tamás:

                           Paranorma®

Expozíció

Háztetők sötét tömege, kel a nap. A napfény kúszik egyre feljebb a panel oldalán, hajnalodik, emberek nyüzsögnek a metrón... A kelő nap megvilágítja egész Budapestet. Jön a hetes busz, futurisztikus fényeivel és a sofőr előtti kijelzők kusza összevisszaságával. Megáll a busz a Cházár András utcánál, leszállnak a diákok. Templom, utca, oroszlános kőszobor. Radnóti.

A hetes busz megállójától végig egy embert követünk. Az illető felmegy a lépcsőkön, és elindul végig a nagy földszinti folyosón. A kamera ráfókuszál a 19-es terem számtáblájára.

Gyászbeszéd

Bent áll az osztály, csendben, maguk elé merednek. Megtaláljuk az összes későbbi szereplőt, egyenként elmegyünk Ryan, Dean, Sean, Cass és Carrie arca előtt. Mindannyian lefelé merednek, Ryan, Dean és Sean inkább unottan, a két lány viszont ténylegesen megtörve. Az asztalon néhány szál virág, középen egy gyertya és egy bekeretezett fekete-fehér fénykép egy kócos-szőke, mosolygó lányról.

Leech is áll, csendben maga elé mered, majd felemeli a fejét.

LEECH: Üljetek le.

Leülnek. Leech szemmel láthatólag zavarban van. Járkálni kezd.

LEECH: Őszintén szólva nem nagyon tudom, mit kéne mondanom, ami illik ehhez az alkalomhoz...(felsóhajt) Azt hiszem, a közelmúltban történtek mindannyiunkat megleptek, megrémítettek, vagy elkeserítettek. Azt hiszem, hogy ami történt, intő jellegű dolog. Lehet, hogy ez a közösség mégsem működik igazán. Szerintem az, hogy ma itt vagyunk, És egy osztálytársunkat, jó barátunkat, barátnőnket gyászoljuk, jelent valamit. Mindannyian értetlenül állunk az ügy előtt, hogy egy fiatal, kedves lány, mint amilyen Amy volt, hogy menekülhet el a valóság elől a kábítószerekbe, és végül azok minden bizonnyal szándékos túladagolásával hogyan dobhatja el magától az életet, amely mindannyian tudjuk, ajándék, és csak egy van belőle. Nem akarom feleslegesen szaporítani a szót, tudom, hogy Amy halála mindannyiotokat –mindannyiunkat megérintett. Nem vádollak titeket, csak egy dolgot kérek: A közeljövőben próbáljatok meg jobban odafigyelni egymásra.

Gyászbeszéd

Sean ül a folyosó szélén, hátát a falnak vetve. Fekete, hosszú ujjú ing, fekete nadrág és fekete bőrcipő van rajta. Az arca csak homályosan látszik, a fejét lehajtja.

Ryan lép oda hozzá, de nem ül le mellé.

RYAN: Nem érintett meg különösebben Amy halála, Sean.

Sean felnéz, de nem szól egy szót sem.

RYAN: (lenézően) Pedig te ugyanazon az úton jársz, nem? Maximum nem jöttél még rá.

SEAN: Hagyj békén. Te is tudod, hogy nem drogozom.

RYAN: Talán nem. De menekülsz. Ugyanezt tette Amy is, menekült egy elképzelt, másik világba. Csak éppen neki anyag kellett hozzá, neked pedig az, hogy éjszaka legyen.

SEAN: (unottan felsóhajt, lehajtja a fejét) Takarodj, Ryan. Én nem kergetek nem létező képzeteket.

RYAN: (elmosolyodik, gúnyosan) Ugyan, Sean, te mellébeszélsz. Az igaz, hogy Amy világa mesterséges volt, a tiéd pedig-félig meddig- természetes, de a hasonlóság az, hogy egyik világ sem valódi.

SEAN: Ebben eltér a véleményünk, de nem kívánom megosztani veled.

RYAN: (gúnyosan) Ó persze, gondolhattam volna... Hiszen én csak egy mocskos... Mit is mondtál legutóbb? Materiális vagyok. Bezzeg te... Mi vagy te? Parafenomén? A különbség csak annyi, hogy a mocskos materiálisok normálisan élnek egy normális világban. Akik pedig nem mocskos materiálisok, azoknak bámulhatjuk a fényképét az osztályteremben.

CASS: (jön oldalról) Hello Ryan!
RYAN: Szia édes.

Elmennek. Sean rosszindulatúan néz utánuk. Gondolatait narratíve halljuk. Hazamegy, megvetően nézi az embereket, igyekszik elkülönülni tőlük. Otthon lefekszik, füstölőzik, a fust lustán kígyózik minden irányba.

SEAN: Ryan Melkonian...kis képmutató, ostoba alak. Materiális. Érdekes, hogy bukik rá mindenki, közös erővel szívják magukba az ostobaságot. Lemerem fogadni, hogy álmában Ryan bőven nem olyan nagy arc, mint hiszi magát.

Az egész hat éves koromban kezdődött, nem tudom hogyan, nem tudom miért. Az iskolában aznap is porig aláztak, sírva rohantam haza. Egyszer csak felébredtem, körbenéztem: minden homályos volt, elmosódott. Egyedül voltam, éreztem a zsigereimben, hogy teljesen egyedül vagyok. Kietlen volt minden. De akkor lenéztem a lábaimra, és láttam, hogy én itt vagyok. Esősnek éreztem magam, hihetetlenül erősnek. Hatalmam volt, amelyet az éjszakák lassú folyásával folyamatosan kiterjesztettem.

Nappal talán gyenge voltam, de úgy éreztem, álmodom. Amikor álmodtam, a kép lassan, de megállíthatatlanul tisztult. És végül sikerült áttörnöm ezt a vízfelületet. Megfordítottam az életemet, paranormális lettem. Nappal csendesen meghúzódtam, és amikor álomra hajtottam a fejem, kinyitottam a szemem az Én Világomban.

Sikerült érzékelnem mások elméjét. Hogy meg voltak kötve, csecsemőként, magatehetetlenül sodródtak az árral. Nevettem rajtuk, beléjük tapostam. Másnap senki nem állt bosszút: azt hitték, az álom csupán egy kitalált fikció, amiben mindenki megkötve, tehetetlenül vergődik. Nem is gondolták, hogy valaki él ott, mint hal a vízben.

Úgy tűnik, akik korlátoltak az Én Világomban, akik megrögzötten ragaszkodnak ahhoz, amibe beleszületnek, talán sikeresek itt. De mit csinálnak éjszaka? És itt meg van kötve a kezük. Munkálkodnak azon, hogy elérjék, amit el akarnak, de a vágyaik túlnyúlnak a kezükön. A paranormális, az inverz világban az akarat győz az anyag felett: bármit elérhetünk, megváltoztathatjuk akár a múltat is.

Lefekszem és elalszom. Álmomban olyan vidékeken járok, ahol soha senki. Élethű, realisztikus. Egyedül a színek hiányoznak belőle, mintha lemondtam volna róluk cserébe azért, hogy ne kelljen minden nap újra kezdenem, mint a többieknek. Ők nappal élnek, és éjszaka álmodnak, Én éjjel élek, és nappal álmodom.

Cassandra

Radnóti, a büfé melletti kis folyosó. Cass telefonál, Sean szótlanul, távolról szemléli.

SEAN: Cass. Kedves lány, de Ryan felé húz. Földhözragadt ő is.

Cass telefonál, elmegy, Ryan utána fordul. Cass megy egy darabig, leül, kivesz egy könyvet a táskájából, olvasni kezd. Leech jön az orvosi felől.

CASS: (felnéz) Jó napot, tanár úr.

LEECH: Szia Cass. Hát te mit csinálsz itt, ilyenkor?

CASS: Csak várakozom. És a tanár úr?

LEECH: Nekem még van egy dolgom, beszélnem kell pár emberrel.

Cass vár egy kicsit, majd halkan megkérdi.

CASS: Amy miatt?
LEECH: (bólint) Igen.

CASS: Ugye nem hibáztatják miatta?

LEECH: Valakit muszáj. Azt mondták, miért nem vettem észre, én, a híres Dr. Theodore Leech...

CASS: De ugye a tanár úrnak nem lesz...baja miatta? Hiszen nem hibás.

LEECH: Senki nem mondhatja meg, ki volt a hibás.

CASS: Persze...(Sóhajt, felnéz, Leech már elment. Maga elé mered.)Én voltam a hibás.

Ryan halad a folyosón, lekanyarodik, lesétál a büféhez, Cass továbbra is ott ül a földön.

RYAN: No kukucs.

CASS: (halkan, merengve) Cacc.

RYAN: (felsegíti, aggódva néz rá) Valami baj van?

CASS: (tűnődve) Nem, semmi. Nincs semmi baj.

RYAN: Biztos?

CASS: (sóhajt) Persze.

RYAN: (gyöngéden, halkan) Amy az oka? Nézd, mindenki meghal egyszer, ezen nem lehet változtatni. (átöleli)

CASS: Tudom, de van valami amit...

RYAN: Ne rágódj ezen, Cass. Tényleg, ne gondolj rá többet! Pénteken diszkó lesz az alagsorban, ugye itt maradsz?

CASS: (kétségbeesetten) Jaj, Ryan, azt hiszem, van vala...

RYAN: Szeretném, ha eljönnél, édes.

CASS: (könnyes a szeme, felsóhajt) Persze, feltétlenül. (bólint) Ott leszek.

Naplemente

Dave Matthews’ band: When the world ends (remix by Paul Oakenfold) első húsz másodperc. Megy le a nap, a gyárkéményekből álmosan tör elő a füst, Sean ül a háztetőn, az alatta elterülő tájat szemléli.

Víztorony a Fehér úton, agyon graffitizett betonroncs. Megy le a nap. Carrie közelít a fal felé. Átbújik az egyik lyukon, átvág a zöldön, felmegy a lépcsőkön. A háta mögül a kamerába süt a nap. Felér az első gyűrűre, észreveszi Casst, amint a korlátnál áll.

Carrie: (halkan, együttérzően) Sejtettem, hogy itt vagy.

CASS: Helló. Szakkörről jössz?

CARRIE: (bólint) Igen...Tessék. (odaad egy mappát Cassnek, az elveszi) Felugrottam, valami azt súgta, hogy itt talállak.

CASS: (halkan, tűnődve néz le) Gyakran vagyok itt, amióta...

CARRIE: (odalép mellé) Nézd Cass. Tudom, hogy elcsépelt, amit mondok, de ne okold magad...

CASS: Ne gyere te is ezzel...Igenis okolom magam, van miért.

CARRIE: Nyugodj meg. (egy pillanatot vár) Ryan tud róla?

Cass megrázza a fejét.

CARRIE: Talán jobb lenne elmondani neki, ő is látná, hogy te nem tehetsz semmiről. Amy szülei tehetnek róla, Flash tehet róla, mindenki tehet róla, te a legkevésbé, sőt.

CASS: Akkor is. (elgondolkodik, gondolatait homályosan, elmosódva látjuk) Tudod, ott voltam, amikor Amy először...lőtte be magát. Lent voltunk a pincében Juriéknál, ő akarta, én pedig...hagytam. Ott rögötn rá kellett volna jönnöm, de nem... A változás nem is volt...feltűnő. Csak annyit vettem észre, hogy ő is festeni kezdett, de más semmi, és már el is felejtettem az egészet, olyan jelentéktelennek tűnt...De aztán, aztán...Véletlenül nyitottam rá a vécében...Először dühös voltam, aztán bepánikoltam, kétségbe estem... Újra megnéztem a rajzait, éreztem, hogy nincs velük rendjén valami, de nem mutattam meg Leechnek... Pedig megakartam, azóta magamnál hordom őket... De megígértem neki, hogy nem szólok senkinek, és cserébe ő is, hogy leszokik...

CARRIE: Mi lett aztán?

CASS: Aztán? megesküdött, hogy nem csinálja többet, és nem is csinálta, de a szíve mélyén biztos...Vágyódott utána...És hülye titokban tartottam...(sírni kezd) Csak az én hibám...Talán strébernek tartottak volna, de akkor is...Soha nem bocsátom meg magamnak.

Carrie odamegy, átölel.

CARRIE: Nyugi, nincs semmi baj.

CASS: (kinyitja a mappát, egy darabig keresgél) Tessék. Ezt festette utoljára.

Carrie elveszi.

CARRIE: Mi ez?

CASS: (felsóhajt) Nem tudom. De ez az utolsó emlék, amit őrzök róla.

Tintapacák és tusvonalak

Másnap, iskola. Az osztályterem üres, Sean a hátsó padban üldögél, egy papírlapra festeget. Cass belép a terembe, lerakja a táskáját. Sean felpillant, Cass elkapja a pillantását, odamegy hozzá.

CASS: Helló Sean.

SEAN: (nem néz fel többet) Helló.

CASS: Csak nem festesz?
SEAN: Miért? Nem szabad?

CASS: Dehogynem, csak nem tudtam, hogy téged is érdekel. Tudod Leech szerint a...

SEAN: Leech hülye. Túl fiatal ofőnek, pszichológusnak pláne. A könyve is szánalmas, meg az öccséé is.

CASS: Olvastad?
SEAN: Nem, de logikus, hogy az. A rajzokból nem lehet leszűrni semmit.

CASS: Tudod, Carrievel és Amyvel...(elakad, sóhajt)Szóval én is festek.

SEAN: (nyugodt, közönyös hangon) Amy meghalt.

CASS: (lehajtja fejét) Addig él, amíg gondolunk rá.

SEAN: (változatlan stílusban) Öngyilkos lett, túladagolta a heroint. A vége felé már nagyon sok rémálma volt.

Cass értetlenül néz rá, zavarba jön.

CASS: Izé..érdekelne, mi volt az utolsó rajza? (előveszi, megmutatja, Sean elveszi)

SEAN: Filctoll...Érdekes. Ez itt egy szimbólum, bika.

CASS: Bika?

SEAN: (megmutatja) Igen, itt. Itt vannak a szarvai.

CASS: Tényleg.

Ryan belép az osztályterembe, hátulról odamegy Casshoz, megfogja a vállát.

RYAN: Szia Cass.

CASS: Helló édes.

RYAN: Mit csinálsz itt? Pláne ezzel?

CASS: (mosolyogva) Nehogy már féltékeny legyél!

RYAN: Ugyan, féltékenykedni csak az emberekre lehet.

Zajos, zsúfolt folyosó, Ryan, Flash és még néhányan a büfé felől jönnek. Sean a folyosó szélén ül, hátát a falnak vetve. Ryan odaköszön a szembejövő Beckynek.

RYAN: (viccet mesél) Szóval a patkánygyerek meglátja a denevért. Nézd anya, tündér!

Néhányan nevetnek, de nem nagyon. Hirtelen Ryan észreveszi Seant.

RYAN: És pont itt is van...a patkánygyerek...Helló Sean!

Sean feláll.

SEAN: (undorral) Hagyj békén.

Ryan kiszúrja, hogy Sean kezében mappa van, elveszi.

RYAN: Hát ez? (gúnyosan) Hohó, itt egy Michalangelo születik. (kivesz egy rajzot) Na, nem kell Leechnek lenni ahhoz, hogy levonjuk a következtetést...Ha legalább a közepén lenne...De így...Egyes. Újra. (eltépi)

Sean nekiugrik, lerántja az ingénél fogva, belevicsorog az arcába.

SEAN: (sziszegve) Ezt még megkeserülöd, te büdös kis materiális, te mocskos zsidó...

Csattanás, Sean elterül a földön. Körbeálljál, jogosan őrjöngve a dühtől. Sean kétségbeesetten húzódik össze, remeg a félelemtől, Rían felrántja, felpofozza, visszaejti a földre. Épp mindannyian nekiugranának, amikor a semmiből ott terem Cass, és beugrik közéjük.

CASS: (kétségbeesetten) Hagyd abba! Érted, hagyd abba Ryan, elég! Mondd, mit ártott neked?

RYAN: (dühöng) Hogy mit? Velejéig romlott, fajgyűlölő...

CASS: Nem bánhatsz vele így! Ő csak egy torz gondolkodású, szánalmas senki! Sajnálnod kéne, nem megverned! (sírni kezd, Ryan megöleli, Cass suttog) Könyörület...Szeresd, aki gyűlöl téged...

Sean lassan hátrál, feltápászkodik, szemében újra a gyűlölet, elszalad. Senki sem fut utána.

Sean megy haza, újból gondolkodik, gondolatait ismét, mint egy narrációt halljuk.

Tartozni valamihez. Ezt akartam akkor is, amikor feltűztem az Árpád –sávos címert. Magamévá tettem egy eszmét, amiben annyian hittek, hogy úgy gondoltam, tán igaz lehet... Egy megvetett közösség, amely befogadott...

De csalódtam. Hazugság és puszta demagógia, akárcsak minden más ezen a világon. Fennhangon hirdetünk valamit, amit tán el sem hiszünk, mivel nincs rá bizonyítékunk, hogy létezik. Azt mondják, különbözőek vagyunk, de nem. Mindenki, ők is mocskos materiálisok. Egy helyre jutnak. Mennyországról prédikálnak, holott ostobaság hinni benne. Csak azt szabad tisztelni, ami be van bizonyítva, és ha be van bizonyítva, akkor létezik. Akkor valóságos.

Az én világom tehát...valóságos.

Lelkiismeret furdalásom volt, életemben először nem bírtam álmodni. Hiszen hazugságokba kapaszkodva megpróbáltam normális életet élni: de nem élhettem. Az Én Világom, ez az inverz világ is éppen eléggé valóságos volt.